.png)
Micsoda egy okosan kitalált disztópia ez! Túl azon, hogy mennyire megrázott ez a könyv, nőként milyen nehezen viseltem a szolgálólányok kiszolgáltatottságát, azokat a pillanatokat, amikor Fredé visszaemlékezéséből láthattam, hogyan vettek el a nőktől mindent és a valódi okok feltárásának ismeretében - mégis ámulok és bámulok e fölött a zseniális világ és mű fölött.
és olyan kevésre kel tartaniuk magukat, hogy végül elfogadják a nekik szánt sorsot, és ne lázadjanak fel vagy szökjenek el.
Annyi mindenre használták ürügyként a vallást, hogy teljesen hitelesnek találom, hogy a férfi politikai elit részéről jól megkomponált, alapos tervezés után az Úrnak "tetsző" fundamentumra építenek egy új kort, új világot. Hitelesnek találom, ez igaz, de korántsem megvalósíthatónak. Rengeteg a rés, és úgy gondolom, hogy egy ilyen állam születése Észak-Amerika területén teljesen kivitelezhetetlen lenne. Jó Atwood elgondolása, kiváló ötlet, de nem kivitelezhető. Talán egy Írországnyi szigeten, vagy Új-Zélandon, de még Ausztráliát is el tudom képzelni, de nem Amerikában. Oldalakon keresztül sorolhatnám az okokat, de nem fogok belemenni a fejtegetésbe, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy a Gileád Köztársaság létrejöhetett. Ha már Orwell ihlette a könyvet, meg is jegyzem, hogy annak a disztópiának a létezését szemrebbenés nélkül elfogadtam, de egy kicsit túllicitáltnak érzem és kérkedőnek az írónő helyszínét. Magyarázatai számomra nem helytállóak, könnyen cáfolhatók, de összességében mindössze ennyi, amivel elégedetlen voltam.
Ez még azelőtt volt, hogy komolyabban elkezdődtek volna a szektás razziák. Mindaddig, amíg az ember valami keresztényfélének és házasnak – elsősorban annak – vallotta magát, békén hagyták. Eleinte a többiekre koncentráltak. Miután azokkal nagyjából leszámoltak, rámásztak mindenki másra.
Rendfenntartók, katonai ellenőrzőpontok, Szemek mindenhol. Mindenki figyel mindenkit, senki sem bízik a másikban és még a rendszert létrehozó politikusoknak is van félnivalójuk. A híradók megkérdőjelezhető katonai akciókról számolnak be, amikről gyanítható, hogy nem is léteznek, de a propaganda működik. Valóban? Fredé megkérdőjelezi, és én magam is, az olvasó, a kritikus szemével figyelve a rendszer buktatóit. Ugyan már, a mai kor szülötteit nem lehet átverni pár perces videóanyaggal! Ezen a ponton ijesztően kapcsolódik a történet az 1984-hez, az álhíradások szerepe viszont kissé nevetségesen hat Atwood világában, és éppen ettől valahogy mégis ijesztő. Ezt az utópiát élhetetlenebbnek találom, mint azt, ami megihlette.
A tanítást pedig nem engedem meg az asszonynak, sem hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendességben.Mert Ádám teremtetett elsőnek, azután Éva.És Ádám nem csalattatott meg, hanem az assony megcsalattatván, bűnbe esett.
Minden hazugság. A legnagyobb a túlbuzgó vallásosság, ami a valaha látott legnagyobb álszent képmutatás. A Biblia mindenre ad magyarázatot, mentséget, csak a megfelelő értelmezést kell hozzá társítani és azt terjeszteni, míg végül mindenki bekajálja. Kivéve a rendszert létrehozókat, mert, ugye, pont ők azok, akik a Bibliát felhasználják céljuk érdekében. Valójában csak férfiuralmat akarnak, kiváltságokat maguknak, irányítható nőket és irányítható alacsony rangú férfiakat, aki nem juthatnak nőkhöz. Legkevésbé termékeny nőhöz! Mert ebben a megkomponált vallásos és prűdnek látszó társadalomban is van igény arra, hogy a férfinak több nő kell! Mert az otthon ülő, unalmas és sikeresen elnyomott feleség, akiben semmiféle szikra sincs, képtelen gyereket szülni. És már van is ürügy arra, hogy a férfi legálisan még egy nőt vihessen a házba, és okosan kitalálva elég gyakran cserélődik is az a szolgálólány, ha nem tud teherbe esni. Márpedig nem tud. De minden törvényes keretek között folyik, az asszony szája pedig be van tömve azzal, hogy cserében kap egy gyereket. Úgy, hogy a másiktól elveszik.
Jól ki lett találva a szolgálólányok piros ruhája, belemagyarázva a vér és az élet jelentését, holott mindenki tudja, hogy a piros ruha valójában mit szimbolizál! Apró kis utalás ott van mindenhol az írónő részéről, hogy nem kell ám bekajálni ezt a társadalmat, mert ugyanúgy hamis, mint a többi kitalált utópia. A keserű valóság, hogy Gileádban minden a
Csak a fehér főkötőt szabad látniuk, az arcunkból pedig az állunkat és legfeljebb a szánkat. A szemet tilos.
Orwell művéhez hasonlóan itt is a legfelsőbb hatalom igényeit szolgálja az új rendszer, mindenki más feláldozható. Még a termékeny nő is. Ugyan, ki akart itt valójában gyereket? A nők, de nekik nincs szavuk. A férfiak egyszerűbb, felügyelhetőbb életet akartak maguknak, engedelmes feleséget és változatos szerelmi életet. Kisarkítva ez Gileád. Minden, ami veszélyezteti a rendszert, eltörölhető, likvidálható. Ha nincs fenyegető elem, hát előhúznak valahonnan egy ártatlant, ráfogják és nyilvánosan végeznek vele, hogy a fegyelem fent legyen tartva. Így működött ez valamennyi diktatúrában, "az Úr nevében", ámen.
Ne ragozzuk túl, olvasni kell! Gondolatébresztő könyv, remek vitatéma.
***
KÖNYVADATLAP
***
A szolgálólány meséje
Sorozat
Regény|Disztópia
1001 könyv
492 oldal
Jelenkor Kiadó
A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ…
A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.
A Booker- és Arthur C. Clarke-díjas kanadai írónő kultuszregényéből – a világhírű Nobel-díjas angol drámaíró, Harold Pinter segítségével – szokatlan gondolati mélységeket feltáró film is készült.