Istenekre! Csalfa hatalmasok, ti sem vagytok másabbak a halandóknál! Viszályok, hatalmi harcok, csalárdságok, súlyos személyiségek egyvelege csipetnyi humorral.
Kezdetben volt az Ige.És az Ige nemzé az EmbertÉs az Ember az ÁlmotÉs az Álom az isteneketutána azonban kiderült, hogya dolgok kicsit bonyolultabbak…
Ha az első pár fejezeten túl tudsz lendülni anélkül, hogy az unalom elemésztene, páratlan élményben lehet részed. Izgalmas kaland rengeteg morális kérdéssel, és mind e sorok között, kimondatlanul egy sokkal komolyabb kérdés feszegetése. Egyfajta görbetükör az egyistenhitnek, az egyháznak, vallási fanatizmusnak, a hatalom gyakorlásának, elvakultságnak és az emberi ostobaságnak. Mintha egy olyan képletet kapnánk, amiből kivontuk Jézust és az ő tanítását. Íme egy vallás, amely a gyűlöletre lett építve.
Nem szeretném ezt a vonalat feszegetni, bár vannak gondolataim róla, de tartok tőle, hogy akadémiai beszédet nem tudnék belőle tartani, ezért inkább átadom a lehetőséget másnak, hogy értekezzen róla.
…ti, emberek, mindenhol isteneket láttok. Ez csupán ürügy, hogy ne kelljen a saját fejetekkel gondolkodnotok.
A világábrázolás az első oldalakon nem nyűgözött le. Zavaros volt, szokatlan és nagyon idegen. Talán éppen ez volt az, ami miatt elsőre nem tudtam befogadni. Mintha egy zavarodott író ámokfutásába csöppentem volna. Küzdöttem vele, és aztán... minden kitisztult, mindennek lett értelme. Véresen komolyan akartam venni, nem érzékeltem a humort, beletelt kis időbe, amíg rájöttem, hogy a rossz írói stílusnak vélt szövegalkotás jócskán át van itatva iróniával. Ez volt az a pont, ahonnan élvezni tudtam a könyvet.
Aztán minden megfordult. Az egyszerre minimalista világábrázolás és a skandináv mitológia elsőre bonyolultnak tűnő egyvelege egy csapásra elnyerte tetszésemet. Néha olyan érzésem volt, mintha a Xéna sorozat egyes epizódijaiban járnék, persze más korban, más istenekkel, de az otthonosság érzetét keltve bennem.
– Nem voltam valami jó apa – ismerte be Loki. – De az anyja sem sokat törődött vele. Őrült volt, de vonzó, mint minden démon. Mégsem kellett volna gyermeket nemzenünk. Túl sok a Káosz mindkettőnkben. Hél még egész normálisan néz ki a család többi tagjához képest. Ugye Hél?
Karakterábrázolásban Maddynél az elején még nem tudtam eldönteni, hogy a falu bolondja-e, a belső monológokból ez az érzet erősödött bennem, és körülbelül a könyv feléig nem is tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Túlságosan éles volt a váltás, ahogy átcsapott a tökéletes szívjóság mintapéldányába, bár ezeket az embereket általában éppen, hogy bolondnak szokták tartani, így nem is tévedtem sokat. Ambivalens érzéseim a könyv végéig megmaradtak vele kapcsolatban. A többi karakternél a humort éreztem dominánsak, ezért sokkal jobban el tudtam fogadni őket. Odint és Lokit pedig egészen közel éreztem magamhoz, még barátságot is kötöttünk.
– Szóval azt akarja mondani, hogy… ne játsszak a tűzzel? – bökte ki végül.– Dehogynem – felelte szelíden Félszemű. – De ne légy meglepve, ha a tűz is játszik veled.
A történettel kapcsolatban egyetlen apróságot jegyeznék meg: a jóslat a világfa két új hajtásról beszél. Számomra nem derült ki, ki volt a másik.
Bár ahogy a történet haladt előre, kezdtem aggódni az alvilágban zajló események miatt, de Hél birodalma annyira lenyűgözött, hogy megfeledkeztem róluk. Tetszettek a leírások, hitelesnek és elevennek éreztem. A lezárással elégedett voltam, minden más befejezés rontott volna az élvezeten, még akkor is, ha Odin a szívemhez nőtt. Örülök, hogy végig következetes maradt az írónő és nem talált ki valami mondvacsinált megoldást a jóslat fölülírására.
***
KÖNYVADATLAP
***

Joan Harris
Rúnajelek
Sorozat
Regény|Kalandregény|Fantasy
656 oldal
Ulpius-ház Kiadó