.png "Thomas Mann - A varázshegy")
Minden messiásnak ugyanaz a célja, de mások az eszközei. Kötelet hurkolnak a világ köré, hogy nekifeszülve a saját vállukon húzzák a változás felé. Hans Castorpra is kivetette hálóját két ideológia, két pólus Naphta és Settembrini személyében. Megindul a küzdelem az eszméktől még érintetlen gyermek lelkéért.
Vajon lehet-e másokat felszabadítania annak, aki maga is le van igázva?
Az idő a kulcs
A kötelezőkről mindig azt gondoljuk, unalmas, nehéz olvasmányok. Nos, A varázshegy tényleg nehéz olvasmány. Talán kissé egysíkú, filozófikus karakterdráma, amit koncepció-nélkülisége tesz döcögővé, kevésbé gördülékeny olvasmánnyá. De ha csak ennyit látunk belőle, akkor nem látunk a sorok mögé és nem tudjuk felfedezni a regény valódi értékét. Teljesen jogos, ha úgy érezzük, hogy ez a könyv kissé túlírt és emiatt lassan halad az olvasás.
Túlírt, avagy lassan hömpölygő elbeszélés, ami az idő múlását is hivatott szimbolizálni. Az idő, mint kulcsfontosságú tényező, a mindent átható erő, a nemlétező definiciója, mely az életet emeli létjogosultságra, amíg azt az egyén mozgásban tartja. Ha nincs mozgás, nincs változás, nincs élet. A halál az időtlenség örökléte, akárcsak a betegek óvatos jelenlévősége a varázshegyen, ahol az elmúlást mindig valami nagyobb jelentőségű esemény előzi meg, a felgyorsult idő, lepergett homokszemek metaforájaként
Mi az idő? Titok – léttelen, és mindenható.
Amire végsősoron mindenki vágyik: szabadság
A lassan csörgedező gondolatmenetek, amikhez folyton visszatérünk, a végeláthatatlan filozofálgatások, a jórészt behavazott táj mozdulatlanságában, az idő időtlenségében a szanatóriumi betegek életet mímelő felbukkanása jelenti a cselekményt, a mozgást, a haladást valami felé, ami lehet a szabadság, de lehet akár a halál is. Így vagy úgy, a maga módján mindkettő megváltás lehet a varázshegy megrekedtségében, ahol az idő igazán nem mérhető. Az időre ható tényező pedig a betegséghez való hozzáállás. Jó példa erre, hogy a betegek mennyire beleélik magukat állapotukba, milyen gyönyörrel boncolgatják azt és ettől a helyzettől mintha csak azt remélnék, megállíthatnák az időt és nem következne be az, mitől rettegnek: a halál.
…mert ha nem volna idő, nem volna haladás sem, és a világ nem volna egyéb bűzös tócsánál, rothadó pocsolyánál…
Előszeretettel emlegetik ezt a könyvet a lélek alkímiai transzmutációjaként is. Ez esetben nyugodtan illethetjük a jellemfejlődést e néven is, hiszen teljesen megállja a helyét, kérdés, hogy elérjük-e a hőn áhított aranyat, avagy hősünk lelkének felemelkedését. Hans kissé cinikus jelleme és tiszteletlen magatartása a kiindulópont, az alkímiai folyamat megjárja a mélységeket és felrepíti a magasba, de végül, az én olvasatomban, megállapodik egy kiégett, rezignált állapotban és sodródik mintegy irányítás, eszmék, érzelmek és lélek nélkül a világ forrongó eseményeiben. A változás az őt körülvevő hatások által hét esztendő alatt végbemegy, ennek a számnak a mágikus bűvöletében.
Gondolatébresztő képek
Metaforák erdeje ez a könyv. Néhol a maguk természetességében tálalva, sokszor halmozottan, súlyuk rányomja bélyegjét a regényre, nehezen emészthetővé válik, és vannak olyan képek, amik csak később, elmerengő hangulatban válnak érthetővé, megfoghatóvá. Azt hiszem, éppen ezért szerettem ezt a könyvet, lehetett mellette üldögélni és elmélkedni, felfedezni a mélyebb, rejtett mondanivalót. A látszólag értelmetlen szeánsz keretében Joachim jelenése rohamsisakban, mint a háború előszele, vagy Hans behívójának megfelelője az egyik kedvencem volt. A másik a háború, ami véget vet ennek a gyáva, időt lassító életmódnak, mert az óvatosság csak elodázza azt, aminek be kell következnie. Elemi erővel robban be a varázshegy hamis időtlenségébe, véget vetve a mozdulatlanságnak, elpusztítva azt, félresöpörve eszméket, ügyeket, szerelmeket, betegségeket, előrevetítve látomásokat a születő újról, de előbb megszemélyesíti az emberiség mocskát, végigsöpörve Európán, elvégezve a dolgát, mint ahogy a szanatórium kontinentális betegei között is szükségszerűen végzi dolgát a halál is.
Sok helyen olvastam, hogy felróják az írónak, hogy a szerelmi szál lezáratlan. Egyáltalán nem az, csak talán elsiklott felette az olvasó, ami egy ilyen terjedelmű könyvnél megbocsátható. A szerelmi szálba Thomas Mann éppen annyit tett bele, amennyit a konkluzió is megkívánt. Javaslom, fussatok neki újra a regénynek, de legalább a lezárásnak és akkor megtaláljátok a szerelmi szál elvarrását is.
A szerelem semmi, ha nem őrület, ha nem esztelenség és tilos kirándulás a bűnbe. Másképp csak kellemes banalitás, csak arra való, hogy békés dalocskákat énekeljenek róla a síkföldön.
Zárásként visszatérve a kezdő gondolatra az eszmékről: ha mindenki a maga irányába húzza a kötelét, a világ nem halad előre. Újabb kibékíthetetlen ellentmondás, ami végül akkorára dagad, hogy szétrobban, utat engedve a pusztulásnak.
(…) a világ hajlandóságot mutat rá, hogy elrothadjon.
***
KÖNYVADATLAP
***
Thomas Mann
könyv/Regény/Szépirodalmi
854 oldal
GABO Kiadó
Hans Castorp, ez az egyszerű, noha kellemes német fiatalember, egy gazdag hamburgi kereskedőcsalád fia, éppen befejezte tanulmányait, s a hajóépítő mérnöki oklevél birtokában, munkájának megkezdése előtt meglátogatja a svájci tüdőszanatóriumban unokabátyját, Joachim Ziemssent, aki már fél éve gyógyíttatja itt beteg tüdejét. A három hétre tervezett látogatásból azonban hét esztendő lesz, mivel már a második héten kiderül, hogy Hans Castorp is magában hordja a betegség csíráit.
Az idő, e tünékeny és titokzatos elem, a regénynek Hans Castorppal úgyszólván egyenrangú főszereplője, varázslatos módon telik a „varázshegyen”, s a végén az olvasó maga sem tudná megmondani, heteket, hónapokat vagy éveket töltött-e el Hansszal és a luxusszanatórium többi ápoltjával ebben a furcsa környezetben. Noha a külső történet a szanatórium zárt világában játszódik, az eseménytelen napok látszólagos egyformaságában jelen van a „lenti világ” is, az első világháború előtti kor polgári társadalma, valamennyi problémájával, küszködésével, erkölcsi-filozófiai útkeresésével egyetemben. A „betegek” vitáiban, elmélkedéseiben mérlegre kerül a polgári életforma: az élet és halál, egészség és betegség, racionalizmus és miszticizmus, szabadság és elnyomás ellentétpárjaiból kibontakoznak az egymással szembeszegülő magatartások és gondolkodásformák. A humánumot piedesztálra emelő, racionális gondolkodású Settembrini és a halálba torkolló anarchiát hirdető, misztikus Naphta – e két sarkított felfogást képviselő figura – igyekszik megkaparintani magának Hans Castorp lelkét. A vitáknak s ezzel Hans Castorp hét esztendeig tartó különös kalandjának is, az első világháború kitörése vet véget, forgatagával elsodorva hősünket, s vele a tegnap polgári világát.
A varázshegy (1924), amelynek megírásához Thomas Mann-nak egy háromhetes szanatóriumi látogatás adta az indítékot, a huszadik századi regényirodalom egyik legeredetibb, gondolatokban leggazdagabb műve, a kor polgári eszmevilágának enciklopédikus összefoglalása.