.png)
Az út egy olyan könyv, amit ha nem este kezdek el olvasni, valószínüleg egy ültő helyemben végigolvasom. Fenntartásokkal kezeltem, mivel az utóbbi évek disztópiái sokszor csalódást okoztak nekem, talán magasabbak az elvárásaim, mert az egyik kedvenc műfajomról van szó. A félelem ez esetben alaptalan volt, már az első mondat, bekezdés magával ragadott, belerántott egy örvénybe, ami kíméletlenül összetört, kifacsart és megingatta a hitemet.
Egy apa és fia küzdelmét kísérjük figyelemmel, ahogy a szürke és hideg, haldokló világban elindulnak a remény útján. A remény, ami talán nem is létezik, csupán az apa kétségbeesett hite visz minket előre a történetben, kiutat keresve egy lehetetlen helyzetből, folyton menekülve a halál markából.
A történet súlyos kérdéseket jár körbe. Maradhat-e jó ilyen helyzetben az ember? És ha igen, nem lesz-e ettől sebezhetőbb, nem válhat prédává ő maga is? Egyáltalán, mit jelent jónak lenni? A válaszokat önmagunkban kell megtalálni, mert bár oly sokszor szóba kerül, de egzakt magyarázat nem érkezik rá, ez felfedezésre vár. A felvázolt világban furcsán hat a fiú naivitása, világszemlélete, ugyanakkor csodáltam érte, hogy képes ilyen ártatlannak lenni. Vonzó volt számomra a lehetőség, hogy túl lehet élni az apokalipszist egymást támogatva, szeretettel, odafigyeléssel egymás iránt, de valószínűbb, hogy ember embernek farkasa lenne. Ezért egyet kellett értenem az apa kegyetlennek tűnő, ámde észszerű döntéseivel.
Akkor miről szól az út? Embernek maradni bármilyen környezetben, vagy túlélni a túlélhetetlent? Vagy egyik se? Vagy ezernyi hasonló kérdést teszel fel olvasás közben, hogy végül olyan konkluziót találj, ami lehet, hogy túl kézenfekvő, vagy lehet, megvilágító erejű lesz. Hozzáteszem, az apa döntéseivel is ember maradt, hiszen gondoskodott a gyerekről erején felül is. Azt hiszem, ott kell lenni egy ugyanilyen elkeserítő helyzetben, hogy őszintén meg tudjam mondani, milyen döntéseket hoznék. Minden helyzetfüggő. Ezen az úton önmagunkért vagyunk felelősek, határokat kell húznunk, tenni azt, amit sosem tennénk meg, a világégés előtt.
Az emberek örökké a holnapra készülődnek. Én nem hittem ebben. A holnap nem készülődött az emberekre. A holnapnak fogalma sem volt arról, hogy az emberek egyáltalán léteznek.
Olvasás közben az is felmerült bennem, hogy egyáltalán van-e értelme küzdeni, vagy jobb már az elején meghalni, elmenekülni a szenvedés elől? Vagy legalább megpróbálni, bármi jöjjön is, de a csüggedés közepette legalább tartást tud adni az, hogy nem vagy gyáva és szembe tudsz nézni bármivel. Vagy az gyávaság, hogy nem mered meghúzni a ravaszt? Bűnös-e az az ember, aki ellopja más készletét, mert éhezik? Ez a farkas-törvény. Vagy te, vagy én. Ehhez erő kell, nem engedheted meg magadnak, hogy megsajnálj másokat, mert nem tudhatod, nem azt a konzervet adtad-e át, ami megmenthette volna a gyereked életét. Nincsenek helyes válaszok, a morál is éppúgy elpusztult, mint maga a világ.
A fiú karaktere annyira idegen és érthetetlen ebben a világban, néha bosszantó, néha csodálatra méltó. De érzed, hogy romlatan kis lelkének nincs helye ebben az elhamvadt környezetben, valahogy nem illik ide, mintha nem akarná látni, milyen következményekkel járnak a tetteink. Idegenszerű az a néhány butaság is, amiket elkövet, persze, mert gyerek, nem várhatjuk tőle, hogy mindenre figyeljen. Aztán máris megcáfolod ezt a gondolatot: dehát ebben a világban nőtt fel, pontosan tudja, hogy nem engedheti meg magának a figyelmetlenségeket! Mégis a viselkedése, a jelenléte, az a kontraszt, amit képvisel, maga a remény. A sarj, ami kihajtott a leégett talajon, az új és romlatlan élet, ami az eljövendő új világot vetíti elénk. Túlélni csak együtt, összetarva lehet, megosztva másokkal azt a keveset, amink van, hiszen együtt erősebbek vagyunk.
Csak azt tudta, hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.
Az anyát az elpusztult világgal tudom azonosítani, amit a döntésével igazolt ugyan, mégsem tudott boldogulni, alkalmazkodni ehhez a helyzethez. Halvány emlék csupán, a karakterrajza is csak vázlatos. Az apa az átmenet a régi és az eljövendő új világ között, az, aki elvezeti a fiút az úton oda, ahova meg kell érkeznie. Nem hibázhat, küldetése van, önként vállalt, de erején felül teljesítendő. Félelmét elnyomja az akarás és a hit együttes ereje, mint egy védelmező, de olykor könyörtelen valamikori harcos, a régi istenek utolsó itt maradt hírnöke. Kicsit óvatosan bánok a szavakkal, ahogy McCarthy is igyekezett becsomagolni a rejtett spirituális utalásokat, de elénk teszi a fiú alakjában a lehetséges megváltót, aki a tüzet, a szeretetet hordozza.
Bármennyire meggyötört és bármennyire is fuldokoltam az olvasás közben, kegyetlenül játszott az érzelmeimmel az író, kalapot kell emelnem előtte, mert ez a rövid, kurta történet a tolla által hatalmasra nőtt. Sokkal nagyobbra, mint amit egy ekkorka könyv mondani képes. A szeretetet nem lehet elpusztítani, a jó nem tud elhamvadni.
Az egyetlen, ami hiányérzetet hagyott bennem, hogy nem tudtam meg, mi történt a világgal, de a történet szempontjából igazából ez lényegtelen.
***
KÖNYVADATLAP
***
Az út, amit üszkös romok és rothadó tetemek szegélyeznek. Az út, amin éhes útonállók hordái és tébolyult koldusok portyáznak. A semmibe tart. Az út, amin egy apa és a fia halad…