Itó Projekt utolsó regénye, egy látszólagos utópia, aminek talán van is némi esélye valóra válni tekintve, hogy merre sodródik világunk. Ez a mű egy halálos ágyon megírt látomás, ami egyszerre lehet kívánatos egy haldokló ember számára, ugyanakkor kíméletlenül bukásra van ítélve a túlféltés és túlszabályozás határán, ahol az eszköz a jószándék, ami kikövezi a disztópia útját.
Biztonságban a rendszeren belül
Képzelj el egy világot, ahol minden betegséget még csírájában elfojtanak. Amint a test apró kis torzulását észlelik, máris érkezik rá a gyógymód. Képzeld el, hogy a bűnözéssel ugyanez a helyzet, Képzeld el, hogy ha szembe jön veled az utcán egy ember, egy pillanat alatt megtudod a nevét, a foglalkozását, egészségügyi adatait és a TP-értékét. Utóbbi a társadalomban betöltött szerepért járó pontérték: minél magasabb, annál megbízhatóbb vagy, hasznosabb tagja a társadalomnak. Ebben a világban, túl egy nukleáris katasztrófán, az orvostudomány lett az új isten, és az információs technológia az ő papjai, akik terjesztik az igét. Tökéletes utópia, egy szép új világ, az Aldous Huxley-féle steril társadalmi modell mintájára, és éppen úgy a megfigyelésre alapozva, mint Geroge Orwell klasszikusában.
Az élet, mint Isten ajándéka, a vitalista társadalomban köztulajdonban lévő test lett. Az életünk Isten tulajdonából mindenki tulajdonává alakult. A „becsüld meg az életet” kifejezés éppen ezért jár ma olyan sok jelentéssel.
A WatchMe felügyeli a testedet, vigyáz az egészségedre, az AR-on keresztül látsz rá a világra, a MediCare pedig mindenre szintetizál neked gyógyszert, amire szükséged lehet. Ez a tökéletes biztonság, hisz a WatchMe ellát minden fontos információval, amire szükséged lehet, a MediCare pedig gondoskodik rólad. Hacsak nem valamelyik szakadár társadalom tagja vagy, kötelező installálnod magadba ezeket a megfigyelést végző microchipeket, kontaktlencséket, headphone-t, hogy elérhető legyél és rácsatlakozz az információs társadalomra. Ha pedig bekerültél a rendszerbe, a rendszer tagja maradsz. Nincs választásod.
Repedések az utópiában
Kirie Tuan, a főhősünk meséli el a történetét. Gyerekkora és a jelen között váltakozva ismertet meg a tényekkel és mindennek az előzményével. Nagyon kiábrándult volt már kislányként is, engedelmesen követte azt az utat, amit a társadalom kijelölt számára, ám ez nyomasztóan hatott rá, bár érzéseit még megfogalmazni sem igazán tudta. Addig, amíg meg nem ismerte Michie Miachot, akinek mindenre volt válasza és érdekes dolgokat tudott a régi világról. Harmadik társuk Reikadó Cían, akin szintén észre lehet venni a kiábrándultságot, szorongást és a bizonytalanságot. Ez a kis csapat gyerekes lázadásaikkal kritizálja a társadalmat, komoly szociológiai kritikákat, téziseket fogalmaznak meg, ezek egy részét a kitalált ETML vagy Emoticon-in-Text Markup Language-kódok közé ágyazva, jelezve, hogy egy információs társadalom részeként élnek.
Az ember már csak olyan, hogy folyton attól retteg, ha nem állít fel magának szigorú szabályokat és nem próbálja betartani őket, akkor egyszer csak mindent elveszít, amit eddig elért, és újra eluralkodik a káosz.
A magánélet egy túlságosan is intim kifejezés, illetlenség firtatni. A japán kultúra szabálytisztelő társadalmának mintájára felépített utópia nem hisz az egyénben, de hisz az egység erejében. Része vagy egy erős közösségnek, de nem vagy egyéniség, nem tudsz kiteljesedni, bármit teszel, a közért teszed. Elvárt kvótákat teljesítesz, betáblázzák a szabadidődet, hogy még csak energiád se magadjon arra, hogy a magad útját járd. A három lány a maga módján megfejti, mi lehet a tökéletes lázadás a rendszer ellen, bár ideológiájuk nem lehet tökéletes, ám fertőző.
A jó szándék nem mindig válik azzá, aminek szánják
Ha valmi kötelező vagy elvárt, mindig lesz valaki aki ettől kényelmetlenül fogja érezni magát. Tökéletes rendszer ezért nem létezhet, mert vannak emberek, akik másként gondolkoznak, másként látják a világot. Ezek az emberek veszélyesek lehetnek a felépített új világra. A könyv látszólag megoldja ezt a problémát, de annak hatalmas ára van, amivel semmiképp sem lehet azonosulni. Ha félelemre helyezed az alapokat, a félelem fogja táplálni. Félelem az összeomlástól, kétségbeesett lépések, óvintézkedések, amik előbb-utóbb ellenállásba fognak ütközni.
Nekem hiányzott a kompromisszum. Valahogy fel sem merült, hogy a két oldal közeledjen egymás felé, vagy valamilyen módon egymás mellett tudjanak létezni. Egyszerűen az agresszióra agresszióval válaszoltak, mert mindkét oldalt a félelem irányította. Egy természeténél fogva duális világot nem lehet csak az egyik oldalra billenteni. Felépítheted a vélhető legtökéletesebb társadalmat, de számolnod kell az összeomlás lehetőségével és el kell fogadnod, hogy az elbukhat. Minden olyan intézkedés, ami kötelező, súrolja az agresszió és a terrorizmus határát, ha kizárjuk a szabad akaratot és elvesszük a döntés lehetőségét az egyéntől. A WatchMe-t használó emberek ki vannak szolgáltatva a rendszernek, bármilyen külső beavatkozás, ami lelki vagy testi sérülés okoz, támadásnak minősül.
Az egyén bukása a haldokló társadalom egyik tünete
Ez a könyv társadalomkritika, ami rámutat, hogy a frusztráció, a korlátozás, az elfojtás is lehet egy betegség okozója. Egy haldokló ember analógiája a test végső pusztulására, a társadalom elkerülhetetlen bukására. Az egyén megsemmisülése és a tudattalan társadalom így a halál metaforája, amiben nincs többé félelem és fájdalom. Kicsit kapkodó a befejezés, néhol nem érthetők a motivációk, hirtelen hozott döntések, amik nincsenek alátámasztva. Nem teljes, nem egész, de elgondolkodtató olvasmány, amit ajánlok mindenkinek, aki szeret elgondolkodni a nagy és nehéz kérdéseken.
Ha nem vagy képes tudatosítani, hogy önmagad vagy… az bizonyos szempontból egyenlő a halállal.
***
KÖNYVADATLAP
***